2010. augusztus 14., szombat

Dzsem

Szedret vettem, eltettem dzsemnek, de egyenesen megettem egy keveset, lehetetlen nej ez.

Persze, Ida

Azt ugyan nem tudom, hogy már elment vagy még itt van ez a Perszeida meteorraj, amiről nekem először a magát felettesemnek képzelő volt kolléganőm jut eszembe (persze, Ida!), de az élmény halványul, s remélem, hogy majd el is tűnik az idő tengerében, mindenesetre én pezsgővel tarkított, takarón összebújós, csillaghullásos bámulást terveztem, ez azonban a konyha renoválásának meglehetős fáradalmi után kimerült abban, hogy két meglehetősen kimerült ember pizsamában ült a csillagos ég alatt, két különálló székben, nyakát időnként megtekerve nézegette a felhőmentes eget, s várta, hogy hulljanak alá a fényesség darabjai, ha lehet, a lábaik elé.
Fejenként 1,5 csillag hullott alája, ami a meteorraj számszerűségének tekintetében nem egy nagy eredmény, ennél azonban sokkal többet nyom a latban az a rendszeres időközökben megismételt felfedezés, hogy van Tejút, fejünket csak egy kicsit kell felfelé, majd balra fordítani, ottan megyen az út magában, a mi kertünk felett, az pedig, hogy ily fénytiszta helyen éldegélünk, s nem kell kilométereket megtennünk a csillagok eléréséhez, elég csak kisétálni a kertbe, az meg már-már érdemtelen ajándék.

2010. augusztus 13., péntek

Döntések

Bármilyen döntést hozok is meg, bármit is választok, meg kell nyugodnom benne, el kell fogadnom, hogy az én választásom, a mi választásunk, s a kialakult új helyzet fényében kell látnom mindent, beleértve, de mégis inkább: legfőképp, a mindennapokat.
Hát hogyan legyek én bölcs és merész és magabiztos, most ez a tét.

Kezdődő gonoszság


Tessék engem örökbe fogadni!- kiáltotta a csillagszemű kisleány, s ölelésre tárta karjait, mire a Vasorrú Bába gyorsan az oldalához varrta azokat.

(köszönet Julcsynak!)

2010. augusztus 12., csütörtök

Ecsetvonások


Mivel tapétázott lakásban éltem, mindig is fehérre meszelt szobákra vágytam, amit meg is kaptam, mióta vidéken élünk. Aztán egyszer csak meguntam, hogy minden hófehér és enyhe, de mégiscsak valamiféle elmozdulásként kitaláltam, hogy a középső szoba, mely nappaliként funkcionál, de inkább csak a könyveink férnek el benne, szóval, ez legyen valami mediterrán színvilágú, mert az akkor majd a hangulatot is magával vonzza, bár temperamentum tekintetében nincs okunk panaszra.
Olyan finom pasztell terrakotta színt gondoltam ki, de a festékkeverés nem hozta a várt eredményt, végig rettegtem, hogy rózsaszín lett belőle, mígnem ZM becibálta néhány éppen ki- és pirossal összemosott alsónadrágját, majd a falhoz tartván diadalittasan felordított, hogy látom-e, mi a rózsaszín, mert ezek aztán azok. És igen.

Azóta nem vágytam színes falakra, de most megint, megint terrakottát, finom, meleg terrakottát... a konyhába. Mert a nem kevés üvegfelületnek köszönhetően nyáron meleg, télen hideg, hőérzetünk növelését vártam, nekem már az érzet is elég. Most azonban ravaszak voltunk és tapasztaltak, hát nem színezéket vettünk, hanem kész festéket, s bár volt egy kis huzavona a választásnál, de 4/5-ös családi jelenlétnél ez nem is csoda.

Most éppen festem a konyhát ezzel a csodafestékkel, amelyről annyit mondok, hogy az már biztosra vehető, hogy a most éppen kék színű konyhaszekrényt és a polcokat át kell festenem valami penészzöldre, és még örülhetek, ha ennyivel megúszom, mert az is lehet, hogy ha nem csökken a konyhában a kellő vakítással párosuló napsugaras órák száma, mert nálunk most már éjfélkor is ragyogó napsütés van, akkor még egy másik színt is be kell szerezni, amit erre a méregdrágára rákenek, hogy elviselhető legyen, tiszta haszon az egész.

Pillanatnyilag úgy érzem, hogy a megye, de talán Közép-Európa legrondább konyhájával büszkélkedhetem, igazán nem kell a "dehogy", "nem is" vigasztalással bajlódnia senkinek.

Paradox(on)

Tehát ha azzal biztatok valakit, hogy amennyiben tud simát és fordítottat kötni, akkor már tud kötni, akkor miért mondom (de legfőképpen gondolom) magamról egy dicséret kapcsán, hogy sajnos, még mindig nem tudok kötni. Ha ezt fel tudnám fejteni, előrébb lépnék, biza.

2010. augusztus 11., szerda

Igen

Horgolok, kötök, festem a konyhát, ebédet főzök, festem a textileket, babát varrok, kedves vagyok és aranyos, de legfőképpen elfoglalt - azt hiszem, befogtam a szelet a vitorlámba.

A Gail-ről szólva


A kötés esetében (nálam) tökéletesen működik az a minden tevékenységünk mögött húzódó elvárás, hogy maga a tevékenység, az út a fontos, nem a végeredmény. Szeretek kötni, mert megnyugtató, még akkor is, ha időnként csak meglepő konoksággal tudok a végére érni egy-egy projektnek, ha bontok és számolok, akkor is, jó ez nekem, azt érzem. A végeredmény már kevésbé izgat, emberi számítás szerint nem lesz szükségem annyi kendőre, sálra, stólára, amennyit szeretnék, s amennyit betervezem, meg egyáltalán, amennyi időt töltök a minta kiválasztásával, nézegetésével. (Ez utóbbi már egy másik történet része, majd később arról is.)

A Gail azért tetszett és tetszik nagyon, mert leveles a mintája, ez nekem kedves, persze, hogy meg szerettem volna kötni. Igen ám, de a minta... az kifogott rajtam. Nem mintha a levelek kialakítása meghaladta volna a jelenlegi kötőtudásom, a kettő éppen illeszkedik egymáshoz, de valahogy nehezen találtam magam a mintában. Pl. hogy hol lépek be a következő levéllel, kár, hogy ez nincs jelölve, végül én a 23. sornál folytattam a chart-ban jelölt mintát, nem tudom, jól tettem-e. Miután úgy láttam, levelek alakulnak ki, megnyugodtam, egészen addig, míg a fonalam alakulásából nem döntöttem az edging chart-ra való áttérésre, no, ez feladta a leckét nekem, fogalmam sem volt, hol kellene abbahagynom, hol elkezdenem, volt 1-2 este, míg rájöttem, de legalábbis megnyugodtam abban, hogy a minta 17. sora már Edging chart 1. sorának értelmezhető. Ami csak azért volt bonyolult (számomra), mert én az alapmintát viszont csak a 23. sortól ismételtem... és ez így ment estéről estére.

Hogy a blokkolásnál nem igazán sikerült a csipkeszél kialakítása, már meg sem lepődtem, ez nekem csak a Lamináriánál alakult előírásszerűen, utólag az a gondolatom támadt, hogy:
1. bármennyire is törekszem, még mindig nem elég laza a lezárásom
2. túlságosan kifeszítem (vagy valami ilyesmi)

Ennek függvényében örülök, persze, hogy örülök a dicsérő szavaknak, de ha valami ötlet, netán tapasztalat is lenne a megjegyzések között, annak is igen-igen tudnék örülni.


A kendő Melinda fonalából készült, olyan 380 méter ment bele, egyébként pedig 80 gramm, mérete 140x60 cm.


A kendő további sorsa egyelőre ismeretlen. :o)


2010. augusztus 10., kedd

Blokkolás alatt

Én már feszültem vele eleget, most feszüljön a Gail! Több infó holnap. :o)

Lime

Az ebéd pedig úgy készült, hogy tepsibe sorakoztatott, elősütött csirkecombokra öntöttem mézet, kókusztejet (sok kókusztejet), szórtam chilit és sót, s bár soha nem gondoltam volna, hogy ez a stahljuditos mondat tőlem is elhangzik, de való igaz, ha a spájzban találunk egy kósza zöldcitromot, ki ne hagyjuk, héját és levét is bőven alkalmazzuk.
És bár két napja főzök két napra, valahogy mégsem érem el a kívánt eredményt, de úgy is mondhatom, túlteljesítek, vagyis minden elfogy.

Nekem

Van ennél jobb, szebb, mélyebb, mégis.



2010. augusztus 9., hétfő

Határ

Na most, tudom én, hogy egy nagy halom dologról azt képzelem, nekem ez nem megy, aztán van, ami mégis és van, ami tényleg nem, de olyan is van, hogy meg sem próbálom, mert olyan kudarcszagú az egész, és úgy látszik, hogy képes vagyok ellátni a családomat, kutyámat, cicámat, megtanulni Stockholmban angolul egy programot, és el sem tévedtem egy európai városban sem, egyébként pedig képes vagyok elsajátítani a kötős kifejezéseket, sőt, arra is látok esélyt, hogy rendesen megtanulok angolul, de egy dologra nem vagyok képes, minden erőlködés és fogösszeszorítás ellenére sem, vagyis, hogy fél liternél többet igyak naponta.

És ha már itt tartunk, belátható, hogy a pohár mint tárgy számomra érdektelen. Talán ezért viselem nehezen a mosogatás során felhalmozott számtalan darabját.


Kezdődik

Kipihent voltomat egyesítettem némi maximalizmussal és olyan, de olyan "to do" listát csináltam a hétre, hogy magam is meglepődtem.

2010. augusztus 8., vasárnap

Menjetek... haza!


Ha az utolsó hagymát és utolsó cukkinit szeled fel, akkor ugyan még mindig beszerezhetsz utánpótlást, de talán ideje a hazatérésnek.

A nyaralásnak ezer arca van, én azt érzem, hogy a (számomra) kívánatos sorrendiséget teljesen öntudatlanul, de betartottam. Pótoltam az alvás terén újratermelődő restanciámat, sétáltam, kirándultam, úsztam, felfedeztem. A felfedezés akkor jöhet, amikor képes vagyok befogadni, ehhez azonban (most) bizony, hogy kellett a tiszta lapról indulás, kellett az odafordulás, a kíváncsiság és kellett a feldolgozás képességének jelenléte is. Hogy ne csak a egy röpke pillanat legyen az élmény.

Először megteremtettem azt az állapotot, hogy nekiláthassak, aztán kiüresítettem a fiókomat, kisikáltam, tettem bele tiszta papírt, majd vártam, hogy megtölthessem. És akkor, de csakis akkor, kezdődhetett a feltöltekezés. Fiókom tele van. Most majd élnem kell vele, így legyen.

(és mostantól csak olyan hétköznapi dolgok lesznek nálam, mint kötés, varrás, család, kert, miegymás, amit életként élünk meg)